Dropa blogja

Véget ért hát ez a félév is. Megvolt a vizsgaidőszak, annak minden nyűgjével, és a szokásosnál idén talán több örömével. Elkezdődött a belgiumi iskolával kapcsolatos adminisztrációk sanyarú, ámde elengedhetetlen sorozata, és visszavonhatatlanul, félreérthetetlenül itt a nyár.

A minap érkezett városomba a Verespatak múltja, jelene, jövője című fotótárlat, amely vándorkiállításként járja az országot. A megnyitót követően Kocsis Tibor dokumentumfilmjét vetítették, az Új Eldorádót, amely bemutatja egy lassan a térképről is eltűnő település sorsát.

Az utóbbi időben nem nagyon volt se időm, se kedvem blogot írni. A vizsgaidőszak elég sokat kivett belőlem, amihez ha hozzáadjuk a tavaszi tanulmány megírására fordított energiákat, akkor alighanem arra a következtetésre jutunk, hogy hetek óta fekete LOW BATTERY feliratú pólóban kellene járkáljak.

Sok férfi nem igazán rajong James Cameroon összeszerelmesedős majd jéghegybeütközős klasszikusáért, a Titanicért. Vannak részek, amelyeket én is kicsit túl érzelgősnek tartok benne, ám mégis ebből a filmből választottam életem filozófiájának mottóját. To make each day count -  mondja tósztként Jack Dawson az úri társasággal elköltött vacsora végén, vagyis: hogy minden nap számítson.

Megúsztam. Mármint az idei első 1000 méteremet. Kinyitott ugyanis a városi strand, így hát hajnalok hajnalán felpattantam a kerékpárra, és kitekertem úszni egyet. Utána átbuszoztam Békéscsabára Nikiékhez, papíron tanulás, nem hivatalosan kellemes időtöltés céljából. Na, de kezdjük az elején...

Vannak olyan pillanatok, amikor az ember élete 180 fokos fordulatot vesz. A szerdai nap ilyen pillanatok sorozata volt számomra.

Megkezdődött a vizsgaidőszak, és vele együtt újra megjelent nálam a már jól ismert betegség: a Pató Pál szindróma. Vagyis ugye a számvitel vizsga csak szerdán lesz, tanulni hát ráérünk arra még. Ennek köszönhetően két értékes napom, a vasárnap és a hétfő veszett kárba.

Több ismerősöm is tud már róla, gondoltam itt is elmesélem: szinte ki sem teszem a lábam a házból anélkül, hogy ne lenne nálam egy vers. Valamikor a zsebemben, máskor meg a táskámban hordom, de szinte mindig ott van nálam. Egy vers, amit akkor veszek elő, ha valami másképp sikerül, mint terveztem. Ha valami kudarc, csalódás ér, ha valaki ok nélkül támad. Kis műanyag tokban tartom, mint a bérletet szokás, a különbség csupán annyi, hogy ez a pár sor nem egy hónapra, hanem egy egész életre érvényes. Íme:

Immár évek óta hagyománynak számít, hogy egykori évfolyamtársam, Eszter évente legalább egyszer összetrombitálja becses és néha kevésbé becses ismerőseit egy kerti parti erejéig valamikor májusban és/vagy júniusban. A becsesek persze el is fogadják a meghívást, így én személy szerint másodszor voltam hivatalos efféle összejövetelre tegnap, de nagyon jól éreztem magam.

Megvolt a fősulin a félév utolsó napja. Nem tudom, valahogy mindig nehezen élem meg, és egyre inkább úgy érzem: az élet tulajdonképpen nem más, mint örök búcsúzkodások és viszontlátások sorozata. Egyébként a hosszú főiskolás évek alatt hozzászokhattam volna már ehhez, de most az őszi angliai út miatt valahogy minden más.

Amikor eldöntöttem, hogy blogot kezdek írni, számos dolog motivált. Ezek közül az egyik, hogy az internetes napló műfaja mindig kitűnően alkalmas egy adott időszak értékelésére, elemzésére, egyfajta számvetésre, és ugyanakkor új célok kitűzésére is. Ideje tehát nagyító alá venni az elmúlt hónapokat, és szót ejteni a további elképzelésekről.

Ma délután kettőkor rajtolt el a Forma-1-es világbajnokság első európai futama, a Spanyol nagydíj, melynek legnagyobb kérdése az volt, hogy vajon tartható-e a hármas holtverseny az élen.

Egyik ismerősöm a közelmúltban a szememre vetette, hogy a blogomban túlsúlyba kerültek a munkával, illetve szakmával foglalkozó bejegyzések, és bár a magénéletem legalább ennyire aktív, arról mégis kevesebbet írok. Nos, kritikáját megfogadva, azt hiszem, itt az ideje, hogy említést tegyek egy ibsen-i lányról, Nóráról.

Akik blogom rendszeres olvasói, azok alighanem már hozzászokhattak a tényhez, hogy időről időre a városnak készülő tanulmány aktuális fázisaival untatom a jónépet. Ígérem, ezúttal utoljára szólok róla részletesebben.

Az utóbbi napokban megdöbbentő tény sokkolt engem, és főiskolás társaimat: a május 1-jétől érvényben lévő díjszabás szerint buszbérleteink ára 200-350%-ra emelkedett. Az én havijegyem így például 2.030 Ft-ról 4.800 Ft-ra, de aki messzebbről jár be, ott előfordult  4.000-ről 11.700-ra történő emelés is. A hétfő még a tehetetlenségé és a haragé volt. Utána viszont nem hagytuk annyiban a dolgot.